Általános elmélkedés az ókor alkotásairól

AZ ÓKOR IRODALMÁRÓL

 

Több értékes kultúrát és alkotást kiemelhetünk az ókori irodalomból. Legrégebbi és legismertebb példák ezek közül a sumér Gilgames eposz, méltó helyet foglal el az indiai Bhagavad-gíta és Mahábhárata, az egyiptomi Halottaskönyv és a perzsa Zend-Aveszta és természetesen maga a Biblia, csak hogy most néhányat felcsigázóan megemlítsek, hogy a későbbiekben egy teljes alkalmat áldozhassak nekik.

 

Mi a közös a fenti művekben? Röviden: minden esteben valamilyen vallási-mitológiai témát dolgoznak fel, erkölcsi útmutatásokkal tűzdelve az Olvasó számára. Ennek fényében miért nem említem mégsem velük egy lapon a görög és a római irodalmat? Nos, míg az utóbbi egyébként is javarészt átnyúlik Krisztus utánra (és emiatt a későbbiekben szeretnék foglalkozni vele), azért nem sorolom be őket a fenti művek közé, mert lényeges és alapvető eltérések vannak írásmódjukban, hangulatukban, de legfőképpen az emberhez fűződő viszonyukban.

 

Míg a korábbi ókori irodalmi művek a fókuszt inkább a felsőbbrendű hatalommal rendelkező Istenekre helyezik, addig a görög mitológia és az e témák köré íródott alkotásai az embert, és az Istenekkel való viszonyát helyezik a középpontba. A görög alkotások sokkal emberközpontúbbak többi kulturális elődjükkel összehasonlítva, ahol a felsőbb hatalmak és az ember között mindig érzékelhető egyfajta szakadék, ami miatt nem jön létre valódi kapcsolat, sokkal inkább a hívő feltétel nélküli tiszteletét és vallásos elköteleződését veszik alapul a művek. Ez megjelenik a különböző kultúrák társadalmi berendezkedésében is, remek példa az egyiptomi fáraó hatalmának felsőbb, isteni eredete és annak megkérdőjelezhetetlensége a nép szemében, szembeállítva a görög városállamok vezetőivel és azok rendszeres, nagyon is emberi viszálykodásaival. A felsőbb hatalmak felé feltétel nélkül elköteleződött kultúrák irodalma emiatt viszont értékes forrásként szolgál hitről, alázatról, a Transzcendenshez való viszonyulásról. Ez különösen érdekes téma manapság, tekintve jelen kultúránk alapvetően vallásellenes, transzcendencia-tagadó berendezkedését. Minél régebbi művet olvasunk, az érzékfeletti létezését az annál evidensebb tényként kezeli (ez egyébként egy életen belül is megfigyelhető, a korai gyerekkort tekintve).

 

Ennek kapcsán viszont felmerül a kérdés, miért lehet ez így? Én azt gondolom (C. G. Jung filozófiájával és munkásságával nagyban egyetértve), hogy az ember eredendően hordozza magában a transzcendenciára való igényt. És transzcendencia alatt lehet érteni földönkívüli intelligenciát, Chít, Istent, az Erőt, bármit, ami jelenlegi érzékelésünk felett áll. Sokan manapság egyszerűen butának titulálják a régi korok emberét éppen vallási elhivatottsága miatt, ám én éppen ellenkező véleményen vagyok ezzel. Mert azt gondolni, hogy a világ annyiból áll, amennyit mi hétköznapi szinten abból befogadni és felfogni képesek vagyunk, a legmegfontolatlanabb hozzáállás szerintem, és mellesleg már tudományosan is cáfolt (lásd pl: kvantumfizika). A hitnek igenis jelentős szerepe van / volna: kevésbé jelentős, miben hisz az ember, ha az célt, értelmet és távlatot ad, és az életében előre viszi saját és mások javára, már értelmet nyert. Viszont adott dologba vetett hit nélkül csökken a motiváció, és több életterületnek a potenciális megismerését, befogadását és ezen keresztül fejlesztését zárja ki a saját életéből.

 

Az ókori társadalmakat tekintve azonban volt egy hátránya ennek a fajta eredendő vallási áhítatnak, és ez bizony a szabadság kérdéskörében keresendő. Míg az újraértelmező kérdések nélküli elfogadás megszabja az egyén önállóságának a kereteit, addig a görög kultúra, főszerepbe állítva az ember természetét és szerepét a Földön, éppenhogy ezeket a kereteket tágítja hatásosan az ókorban. Immár nem az kerül fókuszba, hogy a fentről eredő erkölcsi értékek miként befolyásolják az egyén életének alakulását, hanem hogy az ember miként dönt önálló, szabad akaratából, tetteit milyen indíttatások sarkallják. És ennek megfelelően alakította ki mitológiai alakjait is. A görög istenek a legemberszerűbb ábrázolások az ókorban. Dühösek, féltékenyek, szerelemtől elvakultak, sokszor keverednek is a halandókkal. Így sokkal emberközelibbek, átélhetőbbek, ez az ember és Isten közötti szakadékot is hatásosan oldja, viszont cserébe helyenként az irántuk tanusított tiszteletet is próbára teszi.

 

És hogy ki kicsoda pontosan, hogyan keletkezett, és mi a története a görög mitológiában, azt a következő cikkben fogom demonstrálni, remélhetőleg valamennyi rendet téve a kaotikus elnevezések és rokoni szálak között! :-)